A zenekar nevéből nem derül ki, de egy duóról van szó, méghozzá egy elég balszerencsésről. Dwight  Twilley (gitár, billentyű, ének) és Phil Seymour (dob, basszus, ének) 1967 környékén kezdtek el együtt zenélni. Zenekarukat Oisternek hívták és besegített gitáron, basszusgitáron Bill Pitcock IV. Gondolom, ekkor még minden rendben volt és a srácok tele voltak bizakodással. Ez a kezdeti időszak Twilley egyetemista évei miatt elég hosszúra sikeredtek. 1974-ben Tulsaból Los Angelesbe költöztek és elkezdődött a szívások sorozata. Még ebben az évben leszerződtek a Shelter Recordshoz, aminek egyik tulajdonosa Denny Cordell rögtön meg is változtatta a zenekar nevét Dwight Twilley Band-re, ami természetesen nem esett jól Seymournak.
Első kislemezük az "I'm On Fire" kis promóció mellett is 16. lett a Billboard listán. A kiadót annyira meglepte a siker, hogy rögtön hazarandelte a zenekart Angliából, ahol éppen első  nagylemezükön dolgoztak (munkacíme: Fire), hogy az új lemezt Roger Linn stúdiójában vegyék fel. A Londonban felvett számok közül a legtöbb soha nem jelent meg. A következő pofon az volt, hogy a kiadó nem engedte megjelentetni a "Shark (in the Dark)" kislemezüket, mivel akkor futott be a mozikban Spielberg "Cápa" című filmje és nem akarták, hogy úgy tűnjön, hogy meg akarják lovagolni ezt a hullámot. Pechjükre a kiadó két tulajdonosa (Denny Cordell és Leon Russel) éppen ekkor szakítottak, így a Shelter disztribútor nélkül maradt 10 hónapra. Mivel a zenekar tovább dolgozott, a tervezett lemez, a "The B Album" szintén kiadatlan maradt. Természetesen, a több szám felkerült aztán az 1976-ban megjelent "Sincerely" albumra. Pontosabban három, az Angliában felvettek közül csak az "England" és a még Oisterként rögzített "I'm On Fire", "You Were So Warm". Amilyen sikeres volt az első kislemez, úgy maradt el a várakozásoktól az első nagylemez. A kritikusok állítólag szerették, de a közönség nem.
Mindenesetre a következő album munkálataiba nagy reményekkel fogtak bele 1977-ben. Csak fokozta bizakodásukat, hogy a Shelter új disztribútort talált az Arista Recordsot. A számok körül se volt semmi bizonytalanság. Pontosan tudták melyik lesz az a tíz, amit meg akarnak jelentetni. Bizonyos problémák miatt csak kilanc került a lemez miatt. A kiadó most a borítóval nem volt megelégedve, amit aztán le is kellett cserélniük. Sajnos, a "Twilley Don't Mind" sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hasonlóan az első lemezhez, jó kritikákat kapott, de a közönség nem vette. Seymoure ezután ki is lépett a zenekarból. Ezután mind a ketten szólókarrierbe kezdtek.
Nézük, hogy milyen volt a zene! Őszintén szólva nem lepődök meg a sikertelenségen, mert mai füllel elég jellegtelen, kicsit unalmas a lemez. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy ez a fajta power popnak (a 60-as, 70-es években fénykorát élő, a rock és a pop közé helyzhető stílus) nevezett zene, akkor elég népszerű volt. A egész olyan, mintha a kor rockzenekarait kifésülnénk és szalonképessé tennénk. Minden megvan benne, csak éppen a dög hiányzok. Mondjuk ettől lesz pop zene. Tarantino filmzenének remek lenne.
A Looking For The Magic-be besegített jóbarátjuk, Tom Petty is (mondjuk szerintem ez a track sikerült a legjobban):